Az értékes pillanatok felismerése megelégedetté, a megelégedettség pedig boldoggá tesz.
Bemutatkozás
Arc-karcom
Ádám Gabriella vagyok, és nagy szeretettel köszöntelek az oldalamon. Eddigi életemben - Hozzád hasonlóan – én is számos nehézséggel küzdöttem meg, de mindezek ellenére pozitív életszemlélettel élem napjaimat. Sokáig kerestem mi az oka annak, hogy boldog tudok lenni, míg másoknak ez nem sikerül. Mígnem rájöttem, hogy életünk aprónak tűnő, mégis fontos, pillanatait realizálni tudom, és hálával közelítek minden ilyen pillanat felé.
Évek óta írok verseket, novellákat, rövid történeteket, melyekben az ilyen jellegű pillanatokat, a bennem okozott érzéseket örökítem meg, és tárolom el életem boldogság tengerében. Az elmúlt évek tapasztalatai megmutatták számomra, hogy az élet nem annyi, amit beszűkült, anyagias, stresszel és munkával teli életünk mutat, és lehet az életet megelégedetten is élni. Persze zárt ajtók és ablakok mögött nem tud beáramlani a fény az otthonokba sem, ahhoz nyitottság, kitekintés kell. Ezért hívlak, tarts velem, ha tetszik, ajánlj másoknak, fedezzük fel együtt az élet igazi, egyszerű emberek által is elérhető, boldog pillanatait!
Arc karcom
Verset kérek
Ha szeretnél egy verset, mesét, rövid sztorit, kérlek írj nekem!
Nem-mindennapi Varázs
Már messziről hallatszott a birkák kolompolása és bégetése, ahogy nagy tömegben rohantak a friss vizet adó patakhoz. Mögöttük egy kicsi, figyelemre sem méltó kutyus csaholt, de a birkák ügyet sem vetettek rá. Szaladgált jobbra – szaladgált balra, de a birkák ész nélkül csak rohantak keresztül az úton. Végül Ő is lement a partra és próbált beférkőzni a friss vízhez, sikertelenül. A lány ekkor érkezett. Körülnézett, és hosszú barna haját megrázva pár pillanatra arcát a folyó felé fordította. Hirtelen elé tárult a látvány, ahogy a kutya szinte sírva próbált átjutni a modortalan birkatömegen. Azonnal szívébe zárta a kutyát. Gyere kutyus! -hívta. Mivel hangját elnyomta a birkák kolompolása, elindult felé és táskájából elővette a reggeliből megmaradt szendvicset. A kutyus megfordult, és a lányhoz szaladt. Szia! Hát Te ki vagy? – kérdezte az állatot, és puhán megsimogatta a kutyus hátát. Tessék, egyél! És vizet is adok Neked nyomban- Azzal elővette a kulacsát, és friss vizet öntött a poharába. A kutya azonnal inni kezdett, és csóválta a farkát. Bárcsak hazavihetnélek! Jó dolgod lenne nálam, gondoskodnék Rólad - mondta a lány. A kutyus ránézett, és mintha hirtelen elszomorodott volna hátrébb lépett néhány lépést.
Verset kérek
Llevaba ya horas lloviendo pero a la chica no le parecía importar mucho. Daba vueltas por las calles de Cacabelos sin rumbo, sin fe y sin esperanza. Pasó ya varias veces delante de la iglesia, después cruzó el puente, allí se paró por unos instantes, y luego siguió su camino por la estrecha calle tan típicamente española con lágrimas en los ojos.
De repente vio la silueta de un caballero templario en un muro corriendo hacia ella con su capa blanca y su espada alzada. Pensaba que era cosa de su imaginación, pero la imagen del caballero de verdad estaba allí en la pared de una casa.
- ¡Ojalá pudieras entenderme! – deseó la chica – cuando de repente el caballero se movió y cobró vida. Soltó un enorme grito tras la llegada de su caballo favorito que había aparecido con fuertes trotes. Agarró las riendas y se dirigió a la chica.
- Estoy a tus órdenes – dijo con determinación – y asintió levemente con la cabeza como muestra de respeto. Luego abrió la visera de su yelmo con gola, y con sus preciosos ojos de color mostaza miró a los ojos de la chica.
- Estoy profundamente triste porque no me aman. Perdí la alegría, la esperanza y mi fe. Ayúdame a encontrarlas de nuevo – pidió la chica.
El caballero subió a su caballo, tendió la mano hacia la chica y la subió al caballo delante de él.
- Iremos volando – dijo, y arremetió el caballo. Los cascos del caballo golpeaban los adoquines de la calle cuando se echó a trotar. Al salir del pueblo el caballero hizo galopar su corcel. La chica, a pesar de la acelerada velocidad, se sentía segura y sabía que el caballero daría su vida por ella.
Según iban por el camino silvestre rumbo a Pereje el caballero cada vez estaba más en su elemento. Ése era Su terreno. Allí protegía y luchaba, ayudaba y cuidaba si la situación así lo requería. La chica incluso durante el galope podía sentir en su nariz el olor del bosque, y en su boca el sabor de las castañas que cubrían el suelo.
Llegaron a Trabadelo, donde el caballo repentinamente se detuvo. El caballero se bajó de la montura y bajó a la chica cuidadosamente.
- Entraremos aquí – dijo con firmeza, señalando la taberna que tenían al lado.
El caballero entró por la puerta.
- Dos copas de vino, y agua para mi caballo – dijo deliberadamente, y condujo a la chica delante de él. Toda la sala se quedó en silencio.
El caballero observó la sala y luego se dirigió hacia la mesa de la esquina. Allí había un peregrino sentado en compañía de una copa de vino y de un perro que se estaba echando la siesta a sus pies.
- Te estaba buscando – dijo el caballero – hemos venido a por ayuda.
El peregrino levantó la mirada, y con sus ojos de color mostaza miró a los ojos del caballero. Como si se hubiera parado el tiempo en el momento en el que se vio a él mismo en los ojos del caballero.
- ¿En qué podría ayudarle yo a un caballero? – preguntó con algo de desconcierto.
- No soy yo quien necesita ayuda, sino ella - señaló la chica que iba cambiando su mirada entre el caballero y el peregrino. - Había perdido su alegría, su esperanza y también su fe.
Entonces el peregrino se levantó y le dio un largo abrazo a la chica. La abrazó con su mano derecha, mientras con la izquierda cogió su cabeza por detrás. El corazón de la chica latía muy fuerte.
- Da las gracias por todo aquello que hoy has recibido, y tendrás tu felicidad – susurró a sus oídos. – Si vives el momento, también tendrás tu esperanza. Y confía, para que se formara tu fe interior – dijo terminando su discurso. Le dio un beso a la chica en la cabeza, y luego volvió a sentarse a la mesa.
- ¿Y el amor? ¿Eso dónde lo encontrará? – preguntó el caballero.
- Eso no lo sé. Es algo que aún yo también sigo buscando – murmuró el peregrino.
- El amor no es algo que se busca – dijo la chica. – El amor está aquí, en nuestros corazones. A pesar de que el amor a veces duele, debemos abrir la puerta de nuestros corazones, y dejar que el amor que fluye de allí comprima la testarudez, la ofenda y las suposiciones – a menudo engañosas – que habitan en la cabeza. Nuestro amor sigue sin cesar y hace lo que debe, hasta que nuestro paciente corazón recibe correspondencia. El amor no pregunta, el amor no se enfada. El amor solo va adonde en el fondo de su corazón desea ir.
El caballero y el peregrino se miraron el uno al otro – ¿o a sí mismo? – atónitos y ni siquiera se dieron cuenta de que la chica había salido de la sala.
En su hogar la chica preparó una bonita corona de adviento. Durante el periodo de expectación del adviento iba encendiendo en orden las velas de la fe, de la esperanza, de la felicidad y del amor. Colocó un diminuto ángel al lado de las velas, y en sus oraciones le pedía que para Navidad se llevara su amor a tierras lejanas, y llenara el corazón duro pero digno de amar del caballero.
Az öreg templom
Már a helyszín elvarázsolt, amikor kiszálltam az autóból és végig néztem a keskeny, kissé elkanyarodó utcán. Kőből épült öreg házakat láttam, egyforma stílusban építve. Modernizáció nyomai szerencsére nem érték el őket, legalábbis kívülről nem tapasztaltam ennek nyomait. Az úttesten két cica üldögélt végtelen nyugalomban.
Pereje.
Az út egyik oldalán régi templom - Spanyolországra jellemző építészetű - harangtornya magasodott. A kőházak közötti üres telken egy általam ismeretlen mediterrán fa dicsekedett csodálatos piros termésével. A nap vékony csíkokban sütött át sűrű koronáján. A kerítést, ami elválasztotta az utcától vastag borostyán fedte, mely néhol már átkapaszkodott a szomszéd kőház falára is. Csend volt. Mindössze egy spanyol geze *csicsergése hallatszott szinte szabályos időközönként.
Ekkor halk nyikorgás kíséretében felnyílt az egyik ház hatalmas fa ajtaja, mely mögött egy borospince tárult elém. Kő falai, földes padlózata, eredeti mennyezeti gerendái közt szokatlan látvány volt a modern, rozsdamentes hordók sora. A régi épület hangulata, az enyhe dohos szag, vendéglátónk határtalan kedvessége, a hűs bor szinte nyelvemet szájpadlásomhoz tapasztó szárazsága teljesen átalakította a hangulatomat. Ekkor mögöttem egy belső ajtó lassú nyikorgással résnyire nyílt, majd egy törékeny, öreg hölgy lépett elő rajta. A pince ellenkező részén álltam, így csak messziről, és csak pár percig láttam vékony, bájos sziluettjét a pince sötétjében. Felé léptem, de megfordult és visszaindult az ajtó felé. Szerettem volna megölelni őt, bár messze volt tőlem, és így idegenül talán nem is mertem volna megtenni. Belém ivódott a kép, ahogy állt az ajtó előtt. Később, amikor ez eszembe jutott, mindig éreztem valami apró, de mégis mély nyomot hagyó hiányt.
Ezzel az érzéssel léptem be a szemközti templomba, melyhez foghatót talán még sohasem láttam. A templom kis méretei, kora, egyszerűsége és eredetisége lenyűgöző volt. Az érték, ami kézzel fogható közelségben tárult elém tán nem is volt felfogható számomra. A több száz éves oltár, a keresztelőkehely, a harangtoronyba vezető rozoga kő lépcsősor, a harangok látványa a régmúltat idézte. A templom udvarában található kicsi temető kő keresztjein található apró szobrok önmagukban is remekművek voltak. Jézus fehér arcképmása szinte élettel megtelve sugallta a békét az itt nyugvó testeknek és lelkeknek. Igazi különlegesség volt számomra ez a látogatás.
Pár hónap múlva az élet kegyes volt hozzám, és újra eljutottam erre a helyre. Akkor még nem gondoltam, hogy további meglepetéseket is tartogat számomra. Hideg, februári este lévén, drága vendéglátónk a már ismert borospince fölötti lakás melegébe invitált. A szobába lépve egy mesebeli világ tárult elém.
Azonnal melegség csapta meg az arcomat, és égő fa illatát éreztem az orromban. A kandallóban, - melynek vaskeretes, címeres ajtaja két oldalra nyitva állt, - erőteljes lánggal égett a tűz. A túloldalon egy sparhelt ontotta magából a meleget. Középen egy nagy étkezőasztal foglalt helyet, szintén régi, fa székekkel. A fal mellett régi tálalószekrény, fehér tányérokat óvott patinás rendben. A kandallóval szemben egy lócát helyeztek el, mely sem túl közel, sem túl messze nem volt a melegséget árasztó tűztől. A pad egyik szélén pedig ott ült az emlékeimben élő, törékeny, öreg hölgy szinte mozdulatlanul.
Próbáltam lassan mozogni, nem megzavarni őt. Miután körülnéztem a szobában bátorságot vettem és leültem a lóca másik szélére, szemben az öreg hölggyel. Nem ismertük egymás nyelvét, tudtam, hogy beszélgetésről szó sem lehet. Csendben figyeltem Őt. Barna-zöld apró kockás szoknyája a térde alá ért, vastag harisnyás lábain bordó mamuszt viselt. Zöld pulóvere abszolút illeszkedett a szoknyájához. Fején keskeny hajráfként feltekert kendővel, füle mögött kötötte el haját, másképp, mint ahogy nálunk az megszokott az idősebb vidéki asszonyok körében.
Társaságunk férfi tagjai az erkélyre vonultak, amikor is kettesben maradtam a hölggyel. Mivel beszélgetni nem tudtunk, csak ültünk csendben és bámultuk a kandallóban égő tüzet. Ő a szófa egyik, én a másik végén. Mély, meleg csend volt érezhető. A sparheltben lobogó tűz állandósult dörmögésével keveredett a kandallóból néha nagyot pattanó tűz hangja. Az óra a falon egyenletesen - mindezt a nyugalmat nem bántóan, mégis, az idő múlására figyelmeztetően - hallatta ütéseit. Csak ültünk egymás mellett, szótlanul. Néztem közben a néni törékeny kezét, kedves maga elé merengő arcát. Azon tűnődtem, vajon milyen élet lehet a ráncok mögött. Ekkor, szinte kézzel foghatóan éreztem a hely nagymúltú, értékes nyugalmát, mely röpke pillanat alatt varázsolta értelmetlenné bennem modern világunk anyagias, vélt értékeit.
A látogatás végén felálltam, a néni ülve maradt. Felé léptem és köszönésképpen egy pillanatra átöleltem. Ebben a pillanatban teljesedett ki a néhány hónappal korábban megkezdett, de akkor félbemaradt történet.
Hálás vagyok érte!
*spanyol geze (Iduna opaca) - madár
A fekete Madonna
Van abban valami különleges, amikor kicsit eltérsz a megszokottól, amikor képes vagy a részletekre figyelni. Ez nem könnyű, de tanulható folyamat.
Talán sosem aktuálisabb téma ez, mint most, nyár közepén. Megtelnek a nyaraló és kirándulóhelyek, nevezetességeket látogatunk, ahol megnézzük az „előírt” látnivalókat. Ezek fontos, kihagyhatatlan részei a városnézésnek. De emellett még rengeteg csoda rejlik egy utcán, egy templomban, egy ház falán, egy kapualjban, egy kövezeten.
Santa Maria de Montserrat.
Barcelonától alig 60 kilométerre fekvő sziklába vájt bencés kolostor. Katalónia legnépszerűbb zarándokhelye. A hegycsúcsok között, csodálatos helyszínen megépített kolostor fő nevezetessége a Fekete Madonna (Mare de Déu del Montserrat). Sokan csak emiatt látogatnak ide. A legenda szerint maga Lukács apostol faragta a fekete bőrű Szűz Máriát és ölében a koronát viselő - szintén fekete - kis Jézust ábrázoló kegyszobrot, amit Szent Péter hozott el a sziklák közé, 1000 méterrel a tengerszint fölé, Krisztus halála után fél évszázaddal.
A környezet, a templom csodálatos.
Ahogy általában teszem, most is megnéztem a templomhoz vezető szobrokkal körülvett teret, a templom bejáratát, az oldalhajókat, az oltárt és a kápolnákat. Természetesen a Fekete Madonnát is megnéztem. Számomra semmi különleges, inkább kötelező élményt nyújtott. Ezt követően imádkoztam, hálát adtam, kértem, gyertyát gyújtottam, és kifele indultam a templomból. Ekkor megláttam egy üveges ajtót. Ebben a helyiségben még nem jártam – jutott eszembe – és visszamentem. Nem tudtam kinyitni az ajtót. Finoman mozgattam, de nem nyílt. Ekkor egy férfi megérintette a vállamat, és halkan suttogta:
- Hölgyem- ott, azon a jobb oldali átjárón tud oda bemenni.
Elindultam.
E kápolna modern megoldása egyáltalán nem illeszkedett Montserrat templomához, de lenyűgöző volt. Annak maga egyszerűségében, a fizika törvényszerűségeket kihasználva készült az itt lévő Jézus szobor. Beültem a padba és néztem. Rám nézett.
Aztán játszani kezdtem. Mozogtam a kápolnában. Balra, majd jobbra sétáltam. Utána előre, majd hátra. Jézus folyton rám nézett. Egyszerre volt egyszerű, mégis hatalmas és megnyugtató érzés. Akár vallási meggyőződéssel vagy anélkül, érezhető volt, hogy Jézus mindig lát. Veled van.
A templomban sokan voltak. Ebben a kis kápolnában csak ketten voltunk, egy számomra ismeretlen férfi térdepelt rajtam kívül a helyiségben.
Nyugalmat, kiegyensúlyozottságot, figyelmet, hitet, és legfőképpen a mindent betöltő hatalmasságot éreztem a teremben.
A csodák kis dolgok, csak meg kell látni őket. Legyen időtök erre… megtérül! A képek, pedig magukért beszélnek, nézd meg a Galériában. https://optimise.hu/galeria?monserrat
Hogy vagy?
Szia, hogy vagy? – tettem fel a kérdést egy komoly beosztású, férfi ismerősömnek, akivel két éve nem beszéltünk. Egy zeneszámról eszembe jutott és azonnal felhívtam.
- Jól vagyok – hangzott a szokásos válasz, de éreztem meglepetést a hangjában a hívásom miatt.
...
- Miben segíthetek neked? – kérdezte.
- Nem kérni akarok, nem azért hívtalak. Csak eszembe jutottál, és gondoltam megkérdezem, hogy vagy- mondtam újra.
Aztán mesélni kezdett. Hol, milyen beosztásban dolgozik. Milyen feladatai vannak, napi 12 óránál kevesebbel meg sem elégszik a munkában. - Hát ennyi van velem – fejezte be a monológját úgy hat perc után.
- Ennyi? – mondtam – de hogy vagy? – tettem fel újra a kérdést.
- De hát most mondtam el - válaszolt értetlenül a kérdésemre.
- Nem, Te nem azt mondtad el! Azt mondtad el, mi a helyzet a munkádban. De, Te, hogy vagy? - kérdeztem újra. Jó- e az egészséged? Van-e, ami boldoggá tesz? Kell-e aggodalmaskodnod valami miatt? Szabadnak érzed-e magad? Van-e, akivel őszintén tudsz beszélgetni bármiről? Van-e, ami nyomja a szívedet? Van-e, aki magához öleljen? Van-e, aki támogatást nyújtson, ha elgyengülsz? Mi az, ami hiányzik az életedből? Mi az, ami inspirál? Van-e, aki együtt tud örülni Veled? Boldog vagy-e? Hát ezek érdekelnének. - mondtam.
Mély csend volt a vonal végén.
- Ez nagyon hosszú történet – mondta végül, már más hangsúllyal.
- Én ráérek, ezért hívtalak. Szóval, hogy vagy? – kérdeztem újra, nevetve.
- Ha most itt ülnél mellettem, hosszan mesélnék ezekről. – próbálkozott.
Éreztem, hogy beletrafáltam.
- Próbáld összefoglalni pár mondatban, hogy is vagy mostanában.? – próbálkoztam újra.
- Tudod, ez nem is olyan könnyű. Csak érzed, de nem tudod összefoglalni néhány mondatban.
- Pedig, ha csak magadnak megtennéd, már tudnád, talán lépned kell, hogy jól legyél. – mondtam neki egyszerűen.
Újra pár másodperces csend volt a vonal végén.
- Hálás vagyok, hogy felhívtál! – mondta végül alig hallhatóan. – Megfogadom, és megteszem. –folytatta érezhető kedvességgel a hangjában.
- Én is örülök, hogy hallottak. Jó életet Neked! Bármikor megtalálsz – mondtam, és letettem a telefont.
Néhány nap múlva megszólalt a telefonom.
- Szia, zavarok? – mondta Ő.
- Nem dehogy. Hogy vagy? – tettem fel direkt a kérdést, nevetve.
- Most már tudom, pár mondatban össze is tudom foglalni - mondta szintén nevetve. - De inkább egy kávé mellett mondanám el, meg azt is, hogy mi történt miután felhívtál.
- Örömmel. És kíváncsi vagyok nagyon. Ezek szerint történt valami. - mondtam.
- Végig gondoltam, hogy is vagyok. És képzeld, én is felhívtam valakit! – mondta boldogan.
Arcok
Lehajtott fejjel sétált az utcán, kicsit görnyedve haladt, hogy az esernyő megvédje a szakadó esőtől. Félcipője megfelelő volt ehhez az időhöz, de bő szoknyája úgy repült az enyhe szélben, hogy itt-ott megcsapkodta azt a langyos eső, bármennyire is húzta össze magát. Talpa alatt figyelte a kockakövek sűrű, kanyargós mintázatát. Teljesen elmerült gondolataiban, amikor egy köztéri szobor állta el az útját.
Szerette a szobrokat.
...
Különösen a köztéri szobrokat. Főleg, ha közvetlenül a járdán helyezkedtek el, és beleolvadtak a mindennapi utcai életbe.
Amikor ilyennel találkozott megtorpant, körül járta azokat. Megnézte a kidolgozásukat, az arckifejezésüket, ha tehette a szemükbe nézett. Magáévá tette az hangulatot, mely belőlük áradt. Ha megérintette őket, szinte érezte az azt készítő művész kezeinek nyomát.
Elképzelte, és életre tudta kelteni a megörökített pillanatot. A múló pillanatot, melyet a szobrok mind magukban őriznek az örökkévalóságnak.
A három halászó kisfiú, - mely útjába került - művészileg talán semmi különös – gondolta -, első látásra elenyésző jelentőségűnek is tűnt egyéb, monumentális művek mellett.
De épp három, egyidősnek tűnő fiúcska!? Mintha mégsem véletlenül kerültek volna elé, - gondolt vissza a múltra.
Körül járta, megnézte, megérintette őket. Feltűnt, hogy a gyermekek feje az időjárástól és az emberi érintésekről megfakult. Mikor melléjük ért mosolygott, majd meglátta, hogy egyik fiú szeméből folyik a víz. Az eső miatt, persze. - tudta - De mégis! Mintha sírna!
Hirtelen megtorpant, és a síró fiú mellé lépett.
Megérintette az arcát, letörölte róla a könnycseppet.
Becsukta a szemét, a gyermek arcát két kezébe fogta. Ekkor feltolultak az emlékei.
Az élmény, mikor utoljára érintette így gyermeke arcát. Először a tenyerével, majd kézfejével simította végig a bájos, gyermeki arcot. Melegség futotta át, mely mosolyra késztette. Ez az egyik anyai érzés, mely örökre zsigereibe ivódott. Újra érezte az anyaság örökké tartó boldogságát.
Kinyitotta a szemét, és látta, hogy a gyermeki szoborarcokon semmi nyoma nem mutatkozik az érintéseknek, azokon nincs semmi kopás.
Hát persze, mert nem szokás!
Nem szokás megérinteni szeretett kedvesed arcát.
Csak nézni a szemébe és érinteni a szemhéját, az orcáját, végig simítani az állán, örömmel nézni, ahogy közben becsukja a szemét.
Megérinteni a ráncokat, a szemhéjat, a száj szegletét.
Érezni az imádott arcot! Szüleid, gyermeked, kedvesed arcát.
Különleges élmény!
Örökre szóló élmény!
Kihagyhatatlan élmény!
Tedd meg élmény!
Délutáni segafredo
A folyó partján egy bárban üldögéltem. A meleg, de erős tengerparti szél néha felkapott egy szalvétát, és magasra emelve táncolva vitte azt a folyó irányába. A bár éttermi részén portugál családok fogyasztották késői ebédjüket, itt – ott gyerekzsivaj közepette.
Nem volt előkelő a hely, inkább hétköznapinak éreztem.
...
A város tetején lévő Santa Luzia templom látogatásának élményével töltekezve csak ültem a folyó partján és bambultam. Semmi különös, köznapi élet – gondoltam.
Nem tudom meddig ücsörögtem ott, mikor egy idős hölgyre lettem figyelmes. Már messziről észrevettem őt, öltözete, mozgása kitűnt az utcaképből. A bár felé sétált, kecses mozdulatokkal.
Ruházata a maga egyszerűségében volt különleges. Kényelemre törekedett kellemes összhang. Barna nyári ruháját derékban vékony övvel törte meg, nyakában mustársárga kendőt viselt. Egy, ehhez színben teljesen illeszkedő táskát vetett át a vállán, lábát egy szintén tökéletes árnyalatú mokaszin ölelte körül. Fülében arany fülbevalóval, arany keretes szemüveggel, fején egy halvány kék kalappal tette tökéletessé a látványt.
A mellettünk lévő asztalnál, háttal foglalt helyet. Ekkor láttam, hogy a mustársárga kendőben bizony kék mintázat volt. Teljes összhang a színekben.
Egy kávét rendelt, és lábait keresztbe téve nézelődött.
Elképzeltem, ahogy az ebédet követő szieszta után felkelt a fotelból, felöltötte a ruháját, felvette a kiegészítőit. Bizonyára arcára enyhe sminket is rakott. Kalapját a fejére tette, még egyszer körbefordult a hatalmas tükör előtt és elégedetten elindult a megérdemelt délutáni espressójáért.
Ahogy ott ült, néha megfogta a kalapja szélét, nehogy az erős szél elrepítse azt. A kávé megérkezett, melyet szertartásszerűen, annak minden kortyát élvezve fogyasztott el.
A poharat az asztalra helyezte és pár percre telefonjába merült. Ahogy oldalra fordult megláttam száján az enyhén rózsaszínű rúzst, melyből egy halvány lenyomat a pohár szélén maradt.
Papírpénzt csúsztatott a kávéscsésze alá és felállt. Megigazgatta ruháját, és felém indult. Amikor tekintetünk egy pillanatra összetalálkozott egy kedves mosolyt dobott nekem, és könnyed lépésekkel haladt tovább a város irányába.
A téren egyértelműen ő testesítette meg a Nőt ezen a délutánon.
Mert nőnek lenni nem kor kérdése!
Hírlevél
Iratkozz fel hírlevelemre!
Ha szeretnél értesülni új történetekről, aktuális dolgokról, ide feliratkozva megteheted
Copyright © 2022 OPTIMISE ME Készítette:Ideastyle